Amiben – rajtunk kívül – talán csak a legelvakultabb szurkolóink bíztak, megvalósult. Csapatunk az első húsz forduló gyengélkedése után az utolsó tíz meccsen kivívta a bent maradást a harmadosztályban.
Mikor március közepén 2-1-es vereséget szenvedtünk Újpesten, nagyon sokan csak legyintettek, ez a bajnokság már elment … Akkor úgy álltunk az utolsó előtti, 15. helyen, hogy hét pontos lemaradásban voltunk a még biztos bent maradást érő pozíciótól és tíz ponttal követtük a tizedik a DVTK II együttesét.
- Bevallva, bevallatlanul volt nyomás mindannyiunkon – kezdte meccs utáni értékelését immár sokkal nyugodtabban Dorcsák Zoltán vezetőedző. – Korábban is győzelmi kényszerben futballoztunk, ám akkor azért még ott volt a lehetőség, hogy ha nem jön össze, a következő héten javíthatunk. Most egy meccs jelentette az életet. Tudtuk, hogy vagy a mennybe megyünk vagy sírunk a kis-Loki elleni meccset követően. Szerencsére ennek a stresszes helyzetnek nem mutattuk jelét a pályán.
Pedig nagyon gyorsan hátrányba kerültünk …
- Furán hangozhat, de jól kezdtük a meccset. Kaptunk ugyan egy könnyű szívvel befújt tizenegyest, de uraltuk a játékot, helyzeteink voltak és egy parádés góllal gyorsan egyenlítettünk. A félidő közepétől kiegyenlített lett a játék, majd a szünet után labdabirtoklási fölénybe került a házigazda, de helyzetünk nekünk is ugyanannyi volt, mint nekik. A hajrában aztán egy pontrúgást követően megszereztük a győztes gólt is, ezzel pedig feltettük az i-re a pontot.
A Debrecenben aratott 2-1-es sikerünk után csapatunk nem csak, hogy bent maradó helyen zárt, de egészen a tizedik helyig lépett előre a táblázaton. Mindennél beszédesebb, hogy a még éppen vonal fölé kerülő, tizennegyedik, korábban 10 ponttal előttünk álló diósgyőriekre az utolsó tíz fordulóban 13 (!) pontot vert együttesünk.